Na.

Lottóznom kéne. Úgy történt minden, ahogyan elgondoltam. Hazaért, adott egy puszit (!!!), átöltözött, majd mintha mi se történt volna, cukiskodni akart. Nem jött össze neki.

Megkérdeztem, hogy "mi kéne?" (Oké, ez bunkó volt, de ez jött ki...) Ő meg csak bambán annyit mondott, hogy: "Te".

Gondoltam magamban jaj de cuki, bár én itt voltam. Itthon.

Mivel korán kel ő is meg én is, gondoltam nem állok neki veszekedni, így fogat mostam, és lefeküdtem. Ő meg se szó se beszéd, lefeküdt mögém, és átölelt. Fogmosás nélkül, áradt a szájából valami alkohol illat. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi, de hát iszik ő össze mindent. Ahhoz képest, hogy nem volt kedve hozzá (mármint az iváshoz aznap) egész kellemes kocsma szagot adott.

Azon gondolkozok, hogyha beleszagoltam volna konkrétan a szájába, akkor berúgtam volna e. Na de ezt már nem tudom meg.

Aztán mondtam, hogy "jó éjt", vártam egy "neked is"-t, de nem jött. Elkezdtem ficeregni, hátha csak nem hallotta, de semmi. Elkezdte birizgálni a fejemen a hajat, de szó nem hagyta el a száját.

Mielőtt hazaért volna, azt írta a facebook-on, hogy azért jön haza, hogy megbeszéljük, mivel írásban olyan személytelen. Én vártam, hogy megszólaljon, de elvitte a cica a nyelvét szerintem, mert szó az nem jött, csak alkoholpárlat.

Tényleg nem értem én ezt az embert. A szájába adnám még azokat a válaszokat, amiket akarnék hallani (néha meg is teszem...), de nem. Ő nem szól egy szót sem. Még azt se mondja, hogy ne lenne igazam. Bár minden elismerésem az Övé, hiszen nem is fogadkozik soha, hogy valamit máshogy csinálna.

Azt hiszem, hogy tényleg lassan elérkezünk arra a pontra, hogy csak "lakótárs" akit 2 hetente meg lehet .....-ni vagyok a számára. Kiégtünk?

Lehet.

Lehet 2015 november 16.-án szakítottunk. De mégsem.

:(

Na de itt fekszem mellette (kijöttem az előbb cigizni, az alkoholszagtól megjött a kedvem), és mostmár nem ölel meg. Csak fekszik, és szuszog. Alszik is talán. Mekkora poén lenne felkelteni, és elbeszélgetni vele, hisz nem értette meg, hogy mi miatt vagyok morcos. Ő fel sem fogta.

Folyamatosan azzal jött nekem (írásban, of course), hogy én mondtam, hogy maradjon. Hát persze, hogy azt mondtam, nem akartam én lenni a büdös zokni a sarokban. De azért az jól esett volna ha mondjuk este 10 előtt hazaér. Elvégre reggel 7-kor körül kaptam egy puszit a fejemre, majd elment dolgozni.

Ismeritek azt az érzést, amikor mérges vagy, és a másik annyira szerencsétlen, hogy megsajnálod és Te érzed magad rosszul miatta? Na nekem most ez van. Egy kicsit (lehet...) túlreagáltam ezt az egészet, de legalább én beszélnék róla. Ő meg csak szuszog itt mellettem.

Bezzeg ő tud aludni. Én meg mérgelem itt magam, miközben neki kellene elgondolkodnia pár dolgon. Biztosan van nekem is hibám, de akkor mondja meg! Sose akad ki, sose vág vissza, sose védi meg magát. És most vagy az van, hogy rám hagyja, vagy pedig tényleg igazam van mindenben, mert sose mondta még azt nekem, hogy: "E ez nem így van, hanem úgy...".

Sose állt ki magáért, hanem csak úgy elvolt, a "majd lesz valahogy, mert olyan még nem volt, hogy ne legyen valahogy" életérzéssel. Aztán meg csodálkozik.

Ajh.

Mit kezdjek vele?

Az ember nem azért van egy párkapcsolatban, hogy nevelő szándékkal vezesse. Ha meg igen, akkor arra ott van pár-kapcsolat. (Mekkora szóvicc. Haha.)

Az a baj, vagy tudomisén baj e, hogy fiatalabb. Nem volt még relatív idősebbel, és nem tudja mi a különbség a csitri szerelem és a normális, felnőtt kapcsolat között. Vagy legalábbis nem úgy viselkedik, mint aki tudná.

Na most már tényleg elaludt. Már nem szuszog hangosan. Hm. Olyan édes ilyenkor.

De jól esett volna megbeszélni ezt a dolgot, mert így csak mint tüske marad. Benne azért mert tudja, hogy valamit elrontott, (mert ugye nem esett le neki, hogy mit...) bennem meg azért mert nem mondtam el neki, hogy mit.

De azt hiszem, hogy ez már így is marad.

Elfedi majd valami más. Mondjuk a reggeli "kérsz kávét?" kérdésem. Mert holnap reggeltől minden úgy megy tovább, ahogy eddig.

Esetlenül, reménytelenül, szerencsétlenül, de mégis együtt.

Jó éjt. :(