Elég... tényleg érzem, hogy elég. 
"Csináld igy, csináld úgy, de mindemellett legyen tökéletes, csillivilli, mindenki számára könnyen emészthető, és persze, SZERESD AMIT CSINÁLSZ, mert különben látják rajtad, hogy le se sz*rod!"
Áááááh...
Anno ajánlkoztam egy feladatra, amire nagyon szivesen jeletkeztem, mert úgy éreztem, hogy közel áll hozzám, szivesen csinálnám. El is küldtek gyorsan egyplusz képzésre, élveztem, és tényleg szerettem is okulni, hiszen, úgy gondoltam, hogy a javamra válik majd, mert kikerülök ebből a mókuskeréknek nem nevezhető sz*rgörgetegből, és végre olyat tehetek, ami jól esik. Nem fancsali, kiégett arccal kell majd bemennem dolgozni, hanem szivesen, lelkesen, stb.

Ehelyett... Maradt ugyanaz, csak még le is vagyok b*szva, hogy nem vagyok motivált. Kérdem én: "Miért is lennék az, ha olyat kell csinálnom, amit utálok?" 

Halvány reményét sem látom annak a fényes jövőnek, amit elém vetitettek, amiben biztam, ami tényleg motivált!
Utálom ezt az egészet. Csináljuk (mert ugye nem egyedül vagyunk ezzel) mindannyian ezt, mert ugye nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül, nem csak a munkahelyemen, otthon, stb, hanem van még sokmilliárd személy, aki igy gondolkodik.
Szóval csináljuk, megteszünk mindent, hogy a lehető legkevesebb b*sztatást kapjuk a fejünkre, és még annyit se kapunk, hogy "Kösz b*zdmeg, itt egy csoki!". Nem!!! Csak annyit, hogy "Még ezt, mégegyszer, de most ne igy hanem úgy, meg amúgy!!!"

Mondta egyszer egy okos ember, hogy mondjak fel. 
Az a baj, hogy az sem lenne jobb. Mert legalább úgy tudok keseregni, hogy nem döglök éhen. 

"Keresd meg a motivációd, ami lelkesit a munkádban, még akkor is, ha nem szereted!" DE PONT AZT VETTED EL AMI MOTIVÁLNA TE SZERENCSÉTLEN!!!!!
Azt az egyetlen dolgot, amim miatt megjelent az a reménysugár!
Elvetted a lojalitásom, a hűségem, az őszinteségem (jobban, többet és megrögzöttebben hazudok, mint egy mániákus!), a dolgozni akarásom élményét, amikor megkapom a fizetésemet, és örülök neki!
Elegem van abból, hogy nincs időm semmire, senkire. Magamra sem. 30 évesen úgy érzem magam, mint egy 120 éves, és lassan úgy is nézek ki. Gyerekes dolgokkal veszem magam körül, hogy úgy érezzem magam, hogy van erőm, és türelmem mindenhez, amihez 20 évesen volt. De nincs, rohadtul nincs. Visszavettem nagyon sok régi szokást, amit ennyi idősen már rég nem kellene, hiszen lassan család kellene, lakás, gyerek... De ezzel az élettel nem lehet. Lehet másnak megy, nekem nem megy. Hiányzik az, hogy felkeljek egyedül a sötét szobámban, kimenjek a konyhába (abba a bizonyos konyhába...) csináljak egy kávét, elszivjak egy cigit. Kiszivjam a dohány kövérjét, és kifújjam a füstöt, ami előtte a átjárta a tüdőm minden kis zugát. És érezzem azt a csendet, és megkönnyebbülést, amit az okozott. Hogy halljam a körút zaját, a szomszéd japán családfő horkolását, majd felfrissülve elinduljak dolgozni. Mosolyogva, lelkesen, tudva, hogy ma is egy újabb kihivásokkal teli nap vár rám....
Emlékek. Még talán picit most is érzem magamban ezeknek az emlékeknek az erejét, azt a vonzását, amely magával ragadott. Náha látom azt a szűrt napfényt, amely az ablakon és a csikos függönyön keresztül átsejlett. SOHA nem feledem azt az érzést, azokat az illatokat, a bútorok tapintását, az ajtó csukódásának hangja is élénken dalol a fülembe. Hiányzik a magány, hogy csak magamban legyek. Hogy ne érezzem, hogy túl sokan vannak körülöttem. Újra akarom azt az érzést, de nem tudok egy hangyányit sem visszahozni a fizikai világba az emlékeimből. Semmit.
Kicsit lenyugodtam, kiirtam magamból, amire gondoltam, de a fele se jött át a tényleges problémának.

(és még mindig nincs hosszú "i" betűm.)

 

Megosztás a facebookon