Lassan már egy éve annak, hogy elárult, de még mindig bennem él a fájdalom emiatt. El kellene engednem rég, de nem megy. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nem csak egy rémálom volt az egész, hanem valóság. Valóság, mely akkora űrt hagyott maga után, hogy semmilyen boldogság, semmilyen jó érzés nem tölt fel.

Látszat nyugalom leple próbálja elfedni tettét, de annyi harc és annyi keserves éjszaka után sem múlik a kín.

Vele lenni álom.

Vele lenni maga az élet.

De.... Egyben a leggyötrelmesebb a világon.

Szeretni és szeretve lenni. Igaz vagy csak hazug ábránd? Semmi sem pótolhatja azokat a pillanatokat melyeket átéltünk együtt, és egy egész életet adnék azért, hogy ez így is maradjon. Az életemet. A Te életedet. A kettőnk közös életét.

Nem látod, hogy mit élek át?! Én sem látom, hogy Te mit. Hiszen nem mondod el. Nem avatsz be. Soha sem. Azt mondod: "Szerelmem!" Én azt mondom: "A Tiéd, örökre!"

De mással is játszottál igaz szerelmeset. Így, hogyan hihetem el?

Azt mondtad, hogy örökké tart. De mi? A szerelmünk, a vágyódásunk egymás iránt? Az, hogy egymásénak teremtett minket a világ? Vagy az, hogy örökké kételkedni fogok benned? Vagy az, hogy sosem leszek Neked elég? Hogy másra vágysz? Többre?

Mit akarsz? Mit szeretnél? Miben legyek Neked jobb, több?

Vagy jó így Neked? De így mindig hiányozni fog valami, amit másban megtaláltál, és Benned is lesz az a bizonyos "űr" amit nem tudok beteljesíteni a számodra. És ezt érzem. Ez fáj, hogy nem látom, mi is kellene Neked.

Engedlek, hogy repülj, szállj el. De utána kérlek, könyörgöm térj vissza hozzám, és akkor igazzá válhat az "örökké". Mert csak úgy tehetjük igazzá, ha segítünk egymásnak igazzá tenni.

Szerelmem, szeretlek!

Örökké. Én tudom, hogy számomra mit takar ez a szó.

És Neked?... Te tudod?