​

Érdekesek ezek a mai angol nyelviskolák. Néha pálinkáznak az oktatóval, vagy épp az utolsó tanórán elmennek a Humbákba "órát tartani", hogy megünnepelhessék a vizsgaeredményeiket.

De, hogy az elmaradt hónapfordulót esetleg 2 napos késéssel egy esetleges koccintással megünnepelje, azt már nem. Minek is azt? Hiszen úgyis mindennap lát, Őket meg csak hetente 2x... 

Igazából elérkezett az az idő, amikor úgy érzem magam mint egy lakótárs, és nem mint egy "élettárs". Néha gondolkozok ezen mostanában. Persze próbálom elhessegetni ezen negatív gondolatokat, de ha ilyen a mindennapok történései, akkor ki ne gondolkodna igy? 

Bezzeg ha hazajön, akkor elvárja, hogy az ölébe ugorjak, hogy "hiányoztál, szeretlek, csináljak valamit enni?", aztán meg néz üveges tekintettel maga elé, mint egy barom, aki nem érti, hogy mi történhetett. Hát Drágám, gondolkodni kellett volna, mert nem hiszem, hogy nem tudtad hamarabb, hogy nem jössz haza, én meg lemondtam mindent, hogy Veled lehessek, hogy eléd menjek angol után, és talán legyünk együtt egy kicsit. Tudod, 8 napot dolgoztam most egyben, úgy hogy volt olyan hogy este fél 11-re értem haza, megnéztük a Trónok harcát (pl), aztán aludtunk, hiszen Te reggel 8-ra jársz dolgozni, és pihenned kell.. Erre pedig tekintettel vagyok annak ellenére, hogy én is fáradt vagyok. Igazságtalannak tartom, igenis azt, hogy az EGYETLEN szabadnapomon nem velem foglalkozol, vagy legalább mondtad volna azt, hogy a Humbák után találkozzunk bent a városban, koccintsunk egyet, mert a Te sikered az én boldogságom is, hiszen szeretlek, és boldoggá tesz, ha a sikeredben osztozhatok én is, és büszke is vagyok Rád.

De ez, hogy csak így benyögöd, hogy elmész, és majd jössz... hát tudod mit?.... Nem írom le.

És utána meg jössz a "most haragszol?" dumával... :D

Vicces vagy. Neeeem, nem haragszom, örülök, hogy alig látlak, majd félrészegen hazaérsz, és szagolhatlak...

Gratulálok b*zd meg.

A festés megvolt, jelentem nagyon szép, és folttalan lett. Mint ahogyan azóta körülöttem sok minden. Voltam 6 napot szabadságon, kellett, mert nagyon elegem volt már.. Ugyebár.

Önkifejezésem egyikének is sikerült időt kerítenem, végre tetováltattam. Végre. Van már, de szerettem volna még, és most végre lehetőségem került rá. Boldog is vagyok, bár pont most van a "juj de viszket" állapot, 2-3 nap és elmúlik, ha minden igaz.

Kicseréltem pár illatot magam körül, amelyek nem emlékeztetnek semmire, viszont beszereztem olyanokat, amelyeknek csak pozitív hatásuk van / volt rám. Jól esnek, Szerelmem is szereti. Jobb lett a kisugárzásom a munkatársaim szerint, meg is lepődtek, hogy sokat mosolygok. Igyekszem visszatérni a régi "E"-re, de nehéz. De megoldom, mert ugye meg kell, hogy oldjam.
Máshogyan nem megy.

Na de megyek is, edzenem kell a fesztiválra. ;) ♥

Nos, legutóbbi itt tartózkodásom óta, jelentősen le nyugodtam. Nincs baj, csökkent a stressz és az elérhetetlen régmúlt iránt erős ragaszkodásom is elmúlni látszik. (beletörődtem volna? nem hiszem)

Kimostam ma mindent a szobában, igazán kellemes nyári öblítő illat van, imádom. Még pörög most egy adag a gépben, olyan kicsit mintha a közérzetemet takarítanám ki. Szombaton még festünk is, készülünk a megtisztult közös életünkre. Bár az eddig is folyamatban volt, de úgy érzem, kell némi változás.

Fura ez a nyugodtság, bár néha inkább félelmet érzek. Tegnap beszéltem volna Vele, de inkább elnapoltam, mert nem tudtam, hogy Ő mit szólna hozzá. Nem is tudom, hogy mitől féltem, hiszen majd 5-600 km-re van tőlem, Ő-vele viszont együtt élek. 2 külön "nem"-ről van szó, de hát na. Ő mégiscsak megcsalt Vele. És Vele jóba lettünk, (morbid igaz?) Ő viszont megváltozott. Próbálkozik, tesz is érte, szeretem, és Ő szeret. Nem rég még azt is mondta, hogy Ő szerelmes belém. Komolyan gondolta, úgy tűnt legalábbis. 

Én is szerelmes vagyok Őbelé. 

Ő dolgozik most, Vele egy időben, de egy országnyi távolságra. Én délutános vagyok, ugyanott dolgozunk, és mégsem látom sem Őt, és nem megyünk le Vele sem cigizni szünetben.

Hiányzik Ő.

Hiányzik, hogy nem lehetek Vele sem.

Érdekes ez a nyelvtan. No de béke van lelkemben. Már csak motiváció kell, és minden rendben lesz. :)

Elég... tényleg érzem, hogy elég. 
"Csináld igy, csináld úgy, de mindemellett legyen tökéletes, csillivilli, mindenki számára könnyen emészthető, és persze, SZERESD AMIT CSINÁLSZ, mert különben látják rajtad, hogy le se sz*rod!"
Áááááh...
Anno ajánlkoztam egy feladatra, amire nagyon szivesen jeletkeztem, mert úgy éreztem, hogy közel áll hozzám, szivesen csinálnám. El is küldtek gyorsan egyplusz képzésre, élveztem, és tényleg szerettem is okulni, hiszen, úgy gondoltam, hogy a javamra válik majd, mert kikerülök ebből a mókuskeréknek nem nevezhető sz*rgörgetegből, és végre olyat tehetek, ami jól esik. Nem fancsali, kiégett arccal kell majd bemennem dolgozni, hanem szivesen, lelkesen, stb.

Ehelyett... Maradt ugyanaz, csak még le is vagyok b*szva, hogy nem vagyok motivált. Kérdem én: "Miért is lennék az, ha olyat kell csinálnom, amit utálok?" 

Halvány reményét sem látom annak a fényes jövőnek, amit elém vetitettek, amiben biztam, ami tényleg motivált!
Utálom ezt az egészet. Csináljuk (mert ugye nem egyedül vagyunk ezzel) mindannyian ezt, mert ugye nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül, nem csak a munkahelyemen, otthon, stb, hanem van még sokmilliárd személy, aki igy gondolkodik.
Szóval csináljuk, megteszünk mindent, hogy a lehető legkevesebb b*sztatást kapjuk a fejünkre, és még annyit se kapunk, hogy "Kösz b*zdmeg, itt egy csoki!". Nem!!! Csak annyit, hogy "Még ezt, mégegyszer, de most ne igy hanem úgy, meg amúgy!!!"

Mondta egyszer egy okos ember, hogy mondjak fel. 
Az a baj, hogy az sem lenne jobb. Mert legalább úgy tudok keseregni, hogy nem döglök éhen. 

"Keresd meg a motivációd, ami lelkesit a munkádban, még akkor is, ha nem szereted!" DE PONT AZT VETTED EL AMI MOTIVÁLNA TE SZERENCSÉTLEN!!!!!
Azt az egyetlen dolgot, amim miatt megjelent az a reménysugár!
Elvetted a lojalitásom, a hűségem, az őszinteségem (jobban, többet és megrögzöttebben hazudok, mint egy mániákus!), a dolgozni akarásom élményét, amikor megkapom a fizetésemet, és örülök neki!
Elegem van abból, hogy nincs időm semmire, senkire. Magamra sem. 30 évesen úgy érzem magam, mint egy 120 éves, és lassan úgy is nézek ki. Gyerekes dolgokkal veszem magam körül, hogy úgy érezzem magam, hogy van erőm, és türelmem mindenhez, amihez 20 évesen volt. De nincs, rohadtul nincs. Visszavettem nagyon sok régi szokást, amit ennyi idősen már rég nem kellene, hiszen lassan család kellene, lakás, gyerek... De ezzel az élettel nem lehet. Lehet másnak megy, nekem nem megy. Hiányzik az, hogy felkeljek egyedül a sötét szobámban, kimenjek a konyhába (abba a bizonyos konyhába...) csináljak egy kávét, elszivjak egy cigit. Kiszivjam a dohány kövérjét, és kifújjam a füstöt, ami előtte a átjárta a tüdőm minden kis zugát. És érezzem azt a csendet, és megkönnyebbülést, amit az okozott. Hogy halljam a körút zaját, a szomszéd japán családfő horkolását, majd felfrissülve elinduljak dolgozni. Mosolyogva, lelkesen, tudva, hogy ma is egy újabb kihivásokkal teli nap vár rám....
Emlékek. Még talán picit most is érzem magamban ezeknek az emlékeknek az erejét, azt a vonzását, amely magával ragadott. Náha látom azt a szűrt napfényt, amely az ablakon és a csikos függönyön keresztül átsejlett. SOHA nem feledem azt az érzést, azokat az illatokat, a bútorok tapintását, az ajtó csukódásának hangja is élénken dalol a fülembe. Hiányzik a magány, hogy csak magamban legyek. Hogy ne érezzem, hogy túl sokan vannak körülöttem. Újra akarom azt az érzést, de nem tudok egy hangyányit sem visszahozni a fizikai világba az emlékeimből. Semmit.
Kicsit lenyugodtam, kiirtam magamból, amire gondoltam, de a fele se jött át a tényleges problémának.

(és még mindig nincs hosszú "i" betűm.)